Amikor Gyurcsány pajtás bejelentette, hogy konvergencia program - haj, emlékszik még arra valaki! -, akkor a nép leve már azt az igét hirdettem, hogy a maradék államháztartási vagyonból, ami ott lötybölődik az országkassza fenekén, mindenkinek alanyi jogon egy teljes év ingyenes pszichológusi ellátást kellene biztosítani. Akkor legalább mindenki egy kicsit tisztába került volna magával, és azzal, hogy valójában mennyire reménytelenül csak magáért felel. Miután mindenki végigülte volna a saját - ahogy az úgymond konzervatívéknál szokás mondani - esztendőnyi Popper-kurzusát, akkor talán érdemes lett volna belevágni abba a bizonyos konvergencia programba, még akkor is, ha gyakorlatilag teljesen gallyra vágta volna ez a pszichoaction az országkasszát. Merthogy utána a teher és annak viselése azért mégiscsak belátható dolog lett volna, mármint a terápián alanyi jogon áteső embereknek.

Akkor például születhettek volna ilyen kijelentések, hogy aszongya, basszus hiszen én nem is vagyok konzervatív értékrendű, mert minden hétvégén segg részegre iszom magam. Vasárnap nem ülök áhítattal a templomban, hanem a globalizált világ mocsadék terjesztőjével, a tévétávirányítójával babrálok egészen estig és a tablet píszimen nézegetem a titkárnő Gizi nyaralós facebook képeit. Ráadásul utálom a szomszédom, a barátaim sikerére, eredményeire a lelkem legmélyén irigykedem és a Gabikát stírölöm az open office-ban, míg délben a kaja közben a nagycsalád gyönyörűségeiről beszélek áhítattal. Szóval egy alapos magunkba nézős terápia után sok konzervatív mondta volna, nehogy mán ez legyen a konzervatív értékrend?

És persze sorolhatnánk tovább az álságokat, de most ez lényegtelen.

A lényeges, hogy ez az államilag fizetett szembenézősdi elmaradt. Most pedig a 8 év dögletes kormányzás nyomán ennek is isszuk a levét. Mert az ember egyébként úgy születésétől eredendően nem hazafi, nem nemzetvédő, nem kultúraápoló akar lenni, sőt nem is rasszista, és nem is antiszemita, hanem olyan, aki szereti, ha elismerik, aki szereti, ha megbecsülik, de mindenképpen a környezete érezteti vele, hogy ő valaki. Azonban valakinek lenni nem más segglyukából kikandikálva illik lenni, hanem fogösszeszorítós eszetlen nagy munka árán. Magyarországon azonban erről nem igen szokás beszélni, hanem csak arról, hogy majd együtt, meg közösen izzadva, meg hú, meg ha!

És valóban közösen: a nagyon nagy siker közös munka eredménye, de közösen csak az tud dolgozni, aki egyénileg kiegyensúlyozott. Mert mit kezdjünk azzal a közösséggel, amely azért szalad össze, mert önvalójában reménytelen a helyzete? Az a közösség lenne az igaz, amely egyenként, azaz egyénenként önmagukkal tisztában lévő emberekből állna, akik a hatékonyságért válnak közösséggé, és nem felejtik el, hogy ez a közösség végülis majd az egyén egyéni érdekeit szolgálja. Azt az egyszerűt, hogy szeressék, és sikeres lehessen, és az egyén lehessen valaki mások szemében.

De ilyen közösség jelenleg Magyarországon nincs. Tegyük hozzá rögtön: semelyik politikai oldalon sem. Így marad a megalkuvó, kényszerűségből közösségbe menekülő, bizonytalan egyén, aki ahhoz, hogy valaki legyen, könnyűnek tűnő lózungokat csipked föl: "a haza mindenek felett, a baj a cigusokkal van, a multik - értsd zsidók - szívják a véremet stb-stb."